Célok és eredmények

Közismert, hogy Kőrösi Csoma Sándor célkitűzése a magyarok őshazájának felkutatása, történetük és nyelvük homályba vesző múltjának megvilágítása volt. Már igen korán, még nagyenyedi diákévei alatt megfogalmazódott benne ez a terv, s későbbi tanulmányait is ennek szolgálatába állította. A számos nyugati és keleti nyelv, amelyet elsajátított mind azt a célt szolgálta, hogy ezek segítségével az eredeti kútfőket tanulmányozva népe történetére vonatkozó adatokat szerezzen.

Azon a jól ismert tényen kívül, hogy a magyarság valahonnan keletről, a korai történetírás szerint a legendás Szkítiából vándorolt a Kárpát-medencébe, Csoma korában már más, tudományosabb elméletek is ismeretesek voltak. Ezek között a legfontosabb, amelyre később Csoma többször is hivatkozik, a jugar elmélet volt. Az elmélet szerint a magyarság idegen elnevezései között felbukkanó ungar stb. kifejezések kapcsolatba hozhatók a Kína és Mongólia határvidékén élő ujgurok hasonlóan csengő jugar/jugur népnevével. Amint Németh Gyula 1 rámutatott, ezzel a korabeli divatos teóriával még Nagyenyeden, Újfalvy óráin találkozhatott, majd Göttingenben az elméletet valló neves orientalista, J. G. Eichhorn 2 újból megerősítette benne. Eichhorn volt az, aki Csomát arab nyelvű tanulmányokra buzdította, mivel úgy vélte – ma már tudjuk, joggal –, hogy az arab történeti forrásokban a magyarságra vonatkozó utalások is találhatóak. Csoma saját elmondása szerint először ezekkel akart megismerkedni, s ezért indulásakor Konstantinápoly felé vette az irányt.

Az arab történeti munkákat célzó törekvései azonban rendre meghiúsultak. Csoma sem Konstantinápolyba, sem Kairóba nem tudott eljutni, így e terveit feladva, egyenesen a feltételezett közép-ázsiai magyar őshaza felé indult tovább. Több próbálkozás után azonban a háborús körülmények és az utazási nehézségek miatt e tervéről le kellett mondania. Más lehetősége nem lévén, hosszú időre feladta a jugarokhoz tervezett útját, és a britek anyagi támogatásával hozzálátott a tibeti nyelv és irodalom feltérképezéséhez.

Minden bizonnyal nem csupán lehetőségeinek korlátozottsága, hanem az idegen kultúrák és nyelvek iránt nyitott természete is hozzájárult a döntéshez, hogy egy addig terra incognitának számító terület feltárására adja a fejét, melyről talán szíve mélyén azt is remélhette, hogy ott a magyarság történetére vonatkozó forrásokra bukkanhat. Hosszú, emberfeletti nehézségekkel és méltatlan megaláztatásokkal teli hét év következett életében. Fáradhatatlan munkálkodása azonban még szűkös körülményei ellenére is meghozta az oly hőn áhított sikert számára. 1834-ben megjelent tibeti nyelvtana és szótára, majd ezeket számos tibeti tárgyú dolgozata követte. Végül pedig, már halála után, megjelent a szanszkrit-tibeti buddhista terminológiai szótár, a Mahávjutpatti Csoma által angollal kiegészített változata.

E három monográfiája és 24 cikke alkotja Csoma munkásságát. Úttörő jellegük és magas színvonaluk miatt méltán kapta és kapja meg napjainkban is a tudományos körök elismerő főhajtását. Hozzá kell azonban ehhez tennünk, hogy amíg a nyugati tudományosság és általában a tibetisztika Csomában a tibeti stúdiumok megalapítóját és a fáradhatatlan, nemes lelkű tudóst tiszteli, addig a hazai közvélemény vagy a célját elérni nem tudó kudarcembert, vagy a téves nyelvi és történeti rokonítások délibábjától vezérelt rajongót látta benne, s értetlenül és sajnálkozva állapította meg, hogy afféle tibeti tanulmányokra adta a fejét.

Az bizonyosra vehető, hogy ha el is távolodott eredeti célkitűzésétől, Csoma sosem adta fel azt. Leveleiben újra meg újra találkozhatunk erre vonatkozó utalásokkal, a magyar nyelv rokonságára vonatkozó hosszabb-rövidebb – és többnyire téves – nyelvészeti fejtegetésekkel. Ismerősei és barátai beszámolói is megerősítik ezt; példának említhetjük Dr. Gerard levelét, amelyben beszámol Csoma kanami életéről. Itt azt olvashatjuk, hogy Csoma tervei között az is szerepelt, hogy mongolul tanuljon és Mongóliába utazzék.

Még tibeti tanulmányai során kezd érdeklődni a szanszkrit nyelv iránt, amelyről úgy véli – s ezt a tibeti szótár előszavában nyíltan ki is mondja –, köze lehet a magyar nyelvhez, és tanulmányozása ezért elsősorban a magyaroknak fontos. Tibeti munkásságának befejezése után ezért komolyan kezd India nyelveivel foglalkozni. Észak-Indiába, a szikkimi és bhutáni határra megy, hogy ott a bengáli és mahratta nyelvekkel foglalkozzék. Úgy tűnik, ezen a területen erőfeszítéseit nem koronázta siker. Csoma ezután már nem bocsátkozik nyíltan nyelvészeti fejtegetésekbe, csak barátjainak beszél óvatosan elképzeléseiről, hogy talán valami rokonság lehet az indiai, közép-ázsiai és a hasonló hangzású magyarországi helynevek mögött.

Élete utolsó éveiben ismét visszatér Kalkuttába, ahol az Ázsiai Társaság könyvtárosaként Hodgson, 3 a nepáli brit követ által gyűjtött több mint ezer tibeti könyvről leírást készít. 1842-ben aztán úgy dönt, ismét útra kel; úticélja ezúttal a tibeti főváros, Lhasza, ahol a dalai lámák csak hallomásból ismert gazdag könyvtárában Mongóliára és az ujgurokra vonatkozó könyveket remél. Lhaszát azonban sosem éri el. Dardzsilingben malária dönti le a lábáról, végleg megakadályozva a fáradhatalan vándort, hogy beteljesíthesse célját, amiért keletre jött.

Csoma tibetisztikai publikációi

Csoma hét éven át tartó, nélkülözésekkel teli, kemény, és önmagával szemben is kíméletlen tibeti tanulmányainak legfőbb gyümölcse, a tibeti nyelvtan és szótár 1834-ben jelent meg Kalkuttában. Munkái úttörő jellegűek, s megszületett velük az orientalisztika egy új tudományága, a tibetisztika. Mindkét munka időtállónak bizonyult: 1971-ben és 1984-ben ismételten kiadták őket.

Szótára hosszú ideig a legfőbb forrása volt a később készült híresebb szótáraknak, így a Jäschke- és a Das-féle tibeti-angol szótáraknak. 4 Egyetlen hibája felépítésében rejlik, az ugyanis a hagyományos tibeti és a későbbi, nyugatiak által (ideérve az indiai Dast is) összeállított szótárakkal szemben nem a tibeti abc-t követte, hanem a latint. Ez a zavaró és használatát jelentősen megnehezítő szerkesztési hiba azonban nem Csoma rovására írható; a könyvet kiadó Ázsiai Társaság határozott kérése volt a latin abc-n alapuló rendszer, s úgy tűnik e szándékuktól még a tibeti nyelv akkor egyetlen ismerője és tudósa sem tudta őket eltántorítani.

Ami Csoma nyelvtanát illeti, ismét kevés lenne, ha csupán annak úttörő jellegére hivatkozva beszélnénk róla. Bár a nyelvészet és a nyelvtanok leírásának módszertana a 19. század óta gyökeres változáson ment keresztül, mégis Csoma nyelvtana, részletessége és anyagának gazdagsága folytán, még napjainkban is újabb munkák forrásául szolgál. Csoma azonban nem egyszerűen csak a tibeti nyelv leírását adja könyvében, hanem kiegészítette azt a tibeti időszámítás ismertetésével, kronológiai táblázatokkal, a kánonból vett szépirodalmi szemelvényekkel, a beszélt tibeti nyelvből származó fordulatokkal és a tibeti és nepáli írás különböző típusait bemutató litográfiákkal.

Harmadik, posztumusz monográfiája a szanszkrit-tibeti-angol szójegyzék, vagyis a 9. században készült híres buddhista terminológiai szótár, a Mahávjutpatti angol megfelelőkkel kiegészített változata, több mint egy évszázadig egyedülálló munkának számított e téren.

Csoma dolgozatait szemlélve ugyancsak rá kell döbbennünk munkásságának és szellemének nagyságára. Még napjainkban is, amikor a tibeti nyelvet már számos egyetemen oktatják és a tibeti szövegek szerte a világon elérhetők, csak a legnagyobb nevű és legolvasottabb kutatók mondhatják el magukról, hogy a tibeti irodalom és tudományosság hatalmas és szerteágazó irodalmában olyan alapos jártasságra tettek szert, mint amilyen a kezdet kezdetén Csomáé volt.

A Bengáli Ázsiai Társaság folyóiratában 1832 és 1856 között megjelent publikációi közül a legnagyobb jelentőségűek a tibeti kánont, a Bka’ ’gjurt és a Bstan ’gjurt bemutató dolgozatai. Ezek közül legrészletesebb az 1836-ban megjelent közleménye a Bka’ ’gjur szerzetesi fegyelmet tárgyaló, Vinaja (tib. ’dul ba) című részéről, melyet 1839-ben egy tömörebb, a Bka’ ’gjur többi osztályát, a Tantrát, Pradzsnyápáramitát, Ratnakútát, Nirvánát stb. bemutató dolgozata követett. Ugyanebben az évben, illetőleg már néhány évvel korábban, 1833-ban is közölt hosszabb fordításokat a Bka’ ’gjur és a Bstan ’gjur Szútra részéből a történeti Buddha életére és nemzetségére vonatkozóan. A Bstan ’gjur tömör, vázlatszerű ismertetése utolsó, még életében megjelent publikációja (1839).

A kanonizált, jobbára szanszkrit vagy más indiai nyelvű eredetire visszamenő munkák tibeti fordításain kívül, Csoma a belső keletkezésű irodalmat is igyekezett megismertetni a világgal. 1834-ben egy rövidebb írásában bemutatja a tibeti gyógyászat alapvető munkáját, a ‘Négy Tantrát’ (Rgjud bzsi), néhány évvel később a tibeti történeti és nyelvtani irodalom forrásairól közöl ismertetőt, majd, halála után, 1855-56-ban jelenik meg Sza-szkja Pandita híres költeményéből, a Szubhásitaratnanidhiből készített fordítása. Ezeken kívül rövidebb tanulmányokat jelentet meg a tibeti műveltség egyéb területeiről is, Tibet földrajzáról, amulettekről, imazászlókról stb.

Dolgozatait az életét elsőként feldolgozó Duka Tivadar 5 gyűjtötte egybe, majd 1912-ben Sir Denison Ross szerkesztésében ismét megjelentek Kalkuttában. Posztumusz műve, a Mahávjutpatti három részben, 1910-ben, 1916-ban és 1944-ben jelent meg Sir Denison Ross, illetve Durga Charan Chatterjee szerkesztésében. 1984-ben az Akadémiai Kiadó négy kötetben megjelentette Csoma teljes életművét.

Illusztrációink a másik nagy magyar Kelet-kutatónak, Stein Aurélnak a MTAK Keleti Gyűjteményben őrzött belső-ázsiai fotógyűjteményéből származnak. Lásd: Catalogue of the Collections of Sir Stein Aurel in the Library of the Hungarian Academy of Sciences, compiled by J. Falconer – Á. Kárteszi – Á. Kelecsényi –L. Russel-Smith; edited by Éva Apor – Helen Wang; Budapest 2002.